Dan Brown: EREDET [könyvkritika]
2019. szeptember 29. írta: HSK Productions

Dan Brown: EREDET [könyvkritika]

Még nem írtam konkrét könyvkritikát A Hátsó Sor Közepe oldalára, de egyszer mindent el kell kezdeni, nem igaz? A hamarosan nyolcadik születésnapját ünneplő blogon már több kiváló remekművel is indíthattam volna a sort, de úgy éreztem, most elérkezett az idő egy ilyen bejegyzéshez is. Persze, azért valójában sosem kerültem messze a könyvek világától, ugyanis egy-egy filmkritikával vagy érdekességekkel foglalkozó posztom miatt minduntalan részletesen kitértem (többek között) Agatha Christie, Sir Arthur Conan Doyle, J.K. Rowling, J.R.R. Tolkien, Isaac Asimov vagy Stephen King mesterműveire.

A poszt tárgya nem más, mint A Da Vinci-kóddal és az Angyalok és Démonokkal világhírűvé vált Dan Brown legújabb kötete, az EREDET (Origin).

818.jpg

Annyit azért elöljáróban még el kell mondanom, hogy bár a mű hazai megjelenését követően (2018) szinte azonnal nekiveselkedtem elolvasásának, mégis csupán a napokban fejeztem be. Ebben az olvasási tempóban több dolog is közrejátszott: egyrészt a munkám miatti leterheltségem, másrészt hogy idő közben más könyveket is olvastam, de talán a legnyomósabb indokom, az maga a könyv volt! Na, de erről majd még később bőven lesz szó...

A kötetet egyébként ajándékba kaptam a Feleségemtől, aki tudja rólam, hogy mennyire oda vagyok az író korábbi műveiért, azok filmadaptációjáért, és hát természetesen a filmzenéjüket is nagyon szeretem. Emlékszem, hogy a könyv olvasása közben gyakran hallgattam Hans Zimmernek (főképp az Angyalok és Démonok, illetve a Da Vinci-kód c. filmekhez szerzett) zenéit, hogy meglegyen a remek hangulatom.

A szerző négy éven át dolgozott új kötetén. Ha választani kéne, hogy melyik a legjobb Robert Langdon főszereplésével készült Dan Brown-regény, az olvasók (köztük én is) szép számmal a fent említett két kötetre tennék le a voksukat, míg a jelen cikk tárgyát képező művet a kommentek közt kutakodva úgy láttam, hogy leginkább az Inferno és Az Elveszett jelkép c. köteteihez hasonlítják, melyeket már jóval kritikusabb szemmel nézték az olvasók. Lássuk, képes volt-e megugrani Dan Brown A Da Vinci-kód és az Angyalok és Démonok (könyvbéli) színvonalát? ...Hova tovább, esetleg jócskán alulmúlta önmagát? A szavazás után kiderül!

Kapcsolódó tartalom:

∞†ℵ

  • Dan Brown: Eredet
  • eredeti cím és kiadás éve: Origin (2017)
  • magyar kiadás: Gabo Kiadó (2018)
  • 573 oldal

Ajánló...

Robert Langdon, a szimbolika és a vallási ikonológia harvardi professzora a bilbaói Guggenheim Múzeumba érkezik, hogy részt vegyen egy felfedezés bemutatásán, amely "mindörökre megváltoztatja a tudományokat". Az esemény házigazdája Langdon barátja és egykori tanítványa, Edmond Kirsch, a negyvenéves tech-mágnás, akit káprázatos találmányai és merész előrejelzései az egész világon vitatott figurává tettek. A mai este sem kivétel: azt állítja, hogy egy megdöbbentő áttörést jelent be, amelynek messzeható következményei lesznek.

Ám Langdon és a több száz vendég legnagyobb döbbenetére, az esemény még azelőtt tragikus véget ér, hogy igazán elkezdődhetne. Langdon kétségbeesett menekülésre kényszerül a múzeum igazgatónőjével, Ambra Vidallal. Barcelonába szöknek, és veszélyes kutatásba kezdenek egy jelszó után, amely megnyitja Kirsch titkát.

Langdonnak és Vidalnak meg kell találnia az utat a város labirintusszerű átjáróiban egy olyan ellenséggel szemben, amely minden fordulónál egy lépéssel előttük jár. A nyomot, amelyet követnek, csak rejtélyes szimbólumok és többértelmű modern művek jelölik, de Langdon és Vidal sorra megfejti a nyomravezetőket, és végül szemtől szembe kerülnek egy világrengető igazsággal, amely rejtve maradt - egészen mostanáig.

"Honnan jöttünk...?"

Ha egyetlen szóval vagy kifejezéssel szeretném leírni számotokra, hogy mi a legnagyobb gond Dan Brown legújabb kötetével, nagy gondban lennék. Ugyanis nem tudnék választani az "unalomba fulladó", az "érdektelen lezárással bíró", és "a főszereplőt totális mértékben kiherélő" jelzők között. Talán épp ezért is haladtam olyan lassan a könyvvel, ugyanis 100-150 oldal után nem éreztem azt a nagy lelkesedést, hogy nekem mindenáron el kell egy nap alatt olvasnom a könyvet. A könyv által feltett kérdések ("Honnan jöttünk? – Hová tartunk?") már az emberiség hajnala óta foglalkoztat minket, s talán épp ezért, már a címadásnak köszönhetően is borítékolni lehetett, hogy itt nem fog túl nagy meglepetés érni bennünket. (Esetleg, egy másik, rejtélyesebb címadás talán jobb lett volna, mely kevesebbet sejtetne a végkifejletből.)

De ne ugorjunk ennyire a sűrűjébe, kezdjük mindjárt az elején. A kötet bevezetése máris felkelti érdeklődésünket, s természetesen Dan Brown is amikor csak teheti, a jól bevált módszerhez nyúl - mindig a legérdekesebb résznél vált egy másik karakterre. Meg kell mondjam, kissé szokatlan volt, hogy nem egy drámai gyilkossággal indít a mű (ld. A Da Vinci-kód, Angyalok és Démonok), de a kérdést hamar el is engedtem, ugyanis lekötött az, ahogyan a szerző olvasmányossá tette a történetet. Talán a szokásosnál is részletesebb leírást kaphattunk ezúttal nem csak az egyes műemlékekről, de a helyszínekről (pl. a Sagrada Familia templom, a Guggenheim múzeum, stb.), a karakterek által érzékelt eseményekről és egyéb apró mozzanatokról.

Az Eredet üde színfoltja Winston, a mesterséges intelligencia volt. Nekem tetszett a "karakter" humorérzéke (egy kicsit a Csillagok között TARS-a jutott róla eszembe, még a hangját is épp ugyan úgy képzeltem el a fejemben olvasás közben), és a történet háromnegyedéig abban (is) reménykedtem, hogy Winston valami nagy terv részese lesz. Ez utóbbit szerintem mindannyian kitalálhattuk, vagy legalábbis lehetett sejteni.

Sőt, még kis hazánk is képviselteti magát a történetben Budapestnek és Köves Jehuda rabbinak köszönhetően. Egy apró kitekintés: amennyiben elkészülne a történet filmadaptációja, már nem csak "ál-forgatási helyszínként" szerepelhetne fővárosunk a filmben (mint az Inferno esetében is történt), hanem valós helyszínek elevenedhetnének meg a vásznon, aminek én külön örülnék.

Nagyjából ezeket a fenti apróságokat tudtam csak pozitívumként megemlíteni a könyv kapcsán. És mondjon nekem bárki bármit, de egy Dan Brown-kötetnél ez bizony édes kevés...

18151.png

"...Hová tartunk?"

Robert Langdon karaktere ebben a történetben olyan, mintha a tudós, aki betéved a British Múzeum egyiptomi tárlatába és beleszippant egy 3500 éves, gyógyfüvekkel teli edénybe és annyira beáll tőle, hogy azt sem tudja, melyik rendezvényen van...! De komolyan. Míg az első két kalandban a szimbólumkutató professzor ízig-vérig részese volt az eseményeknek és szó szerint együtt élt a történettel, addig itt olyan, mintha csak sodródna az árral. Elejt egy-két érdekes infót és megjegyzést, meg persze non-stop elámul Winston gyorsaságán és precizitásán (nem is értem, hogy ez napjainkban miért is olyan nagy dolog), ugyanakkor az általa csepegtetett információk már koránt sem hatnak oly misztikusnak és rejtélyesnek a történet köntösébe ágyazva, mint annak idején.

Dan Brown jócskán átesett a ló túloldalára, már ami az események leírásának részletességét illeti. Jobban mondva, nem is az eseményeket írja le túl részletesen, hanem a műemlékeket (melyek a korábbi regényekhez képest már nem olyan kulcsfontosságúak), a tereket és tárgyakat. A szimbólumok sem nyertek igazán teret, egy-két firkát leszámítva, melyeknek egyébként semmi jelentőségük nincs a történet megoldását illetően. Jó indulattal is, egy cirka 40-60 oldalt simán megspórolhatott volna.

Míg a korábbi könyvekben mindig volt valami titkos szervezet, vagy leleplezni valónak tartott (vélt) dolog, addig itt a nagy megfejtéshez érve már azt vettem észre, hogy halálra unom magam és legszívesebben a leíró részeket úgy, ahogy vannak átugornám, s csak a párbeszédekre koncentrálnék. Annyira nyögvenyelősnek éreztem a konklúziót, olyan feleslegesen megmagyarázottnak, hogy volt egy pillanat, amikor megkérdeztem magamtól: Ez most tényleg egy Dan Brown-könyv? Ez volna az a nagy leleplezés, amit cirka 500 oldalon át vártunk?

Mert, hogy valóban: kis híján 500 oldal kellett ahhoz, hogy eljussunk oda, hogy megtudjuk a "titkot", ami nem is olyan nagy titok... Sőt. Már a történet eleje is irtózatosan lassan bontakozik ki, mire eljutunk Edmond prezentációjáig, az is 50-60 oldal lehetett.

A mellékszereplőkre sem fektetett a szerző kellő hangsúlyt, egyiket sem éreztem kellően kiforrtnak. Ambra Vidal a professzor eddig "társai" közül számomra messze a legérdektelenebb. Nem is az a gond, hogy nagy tételben lehetett volna fogadni rá, hogy a Julián herceggel való jegyessége miatt nem fog összemelegedni Langdonnal, hanem hogy annyira élettelen a karaktere, hogy nincs rá szó. A herceg és a idős király karaktere sem rejtett magában túl nagy lehetőséget, túl sablonos lett volna, ha az ifjú trónörökös állna mindennek a hátterében; Valdespino püspök kapcsán meg úgy éreztem – talán a szerző korábbi kötetei miatt –, hogy egy kaptafára ment volna, ha ő lenne az új Rektor, ill. Régens.

αΩ

Hogy összegezzem az Eredettel kapcsolatos élményeimet, tapasztalataimat, annyit leszögezhetünk, hogy sajnos Dan Brown a számára már jól bevált sémát vette elő:

  • adott egy, az emberiséget bármely dimenziójában – pl. vallás, túlnépesedés, a fejünkre növő technológia, stb. – érintő globális probléma,
  • valaki, aki a kezébe akarja venni a probléma megoldását,
  • egy titkos szervezet/társaság,
  • egy nagy, nem várt csavar a történetben (ez itt meg sincs!),
  • és persze a hősünk, Robert Langon személyében,
  • aki természetesen mindig kap maga mellé egy-egy csinos hölgyeményt.

Alapvetően, nem is az a gond ezzel a művel, hogy szinte ugyan arra az alapszisztémára épít, mint a korábbiak (elvégre, sok más szerző is így dolgozik és pont azért szeretjük őket), hanem hogy mennyire klisésen, gyengén lett megírva a sztori. Azt már megszoktam Dan Browntól, hogy (sajnos) parkolópályára teszi Istent, de most nem is erről akartam írni. Azonban amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy a főszereplőnek szinte semmilyen kulcsfontosságú szerepe nem volt a korábbi esetekhez képest, a mellékszereplőkre már fentebb kitértem, a rejtélyek nem is annyira rejtélyesek, egy idő után pedig simán kitalálható "a nagy leleplezés".

Míg korábban, szinte az utolsó oldalakig együtt éltem a szerzővel és karaktereivel, addig itt, jóformán az unalomba süllyedt Robert Langdon legújabb kalandja. Lehet, hogy szerénytelennek tűnök, de a témaválasztást illetően lehetett volna egy kicsivel több vér Brown pucájában és olyan érzésem van a végkifejletet illetően, hogy kb. minden más megoldás jobb lett volna, mint amit az író választott.

4546985.jpg

Azért egy olvasást természetesen mindenképpen javaslok a Dan Brown-rajongóknak (ha van még, aki esetleg nem tette meg). Lehet, hogy kissé túl szigorú voltam a szerző legújabb kötetével szemben, nem tudom, írjátok meg a kommentek között, hogy Nektek mennyire tetszett!

Az Inferno és az Angyalok és Démonok után nem biztos, hogy jó ötlet lenne egy filmadaptáció ehhez a könyvhöz is - pedig egek, az Angyalok és Démonok milyen jó könyv volt! Az Elveszett jelképet immár biztos, hogy sorozat formájában elkészítik hamarosan, kíváncsi vagyok, milyen lesz. Addig is, olvassátok a blogot, hamarosan újabb film- és könyvkritikával, valamint számtalan érdekességgel érkezem a #HSK oldalára!

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel a blog csatornáira!
Köszönöm, ha megosztod a bejegyzést ismerőseiddel, mert ezáltal még több emberhez eljuthatnak ezek a lenyűgöző filmes kulisszatitkok, kritikák, filmzenék és érdekességek!

via: Gabo Kiadó, Pinterest, prhinternationalsales.com

A bejegyzés trackback címe:

https://hatso-sor-kozepe.blog.hu/api/trackback/id/tr3215175134

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

májnémiz nobádi 2019.10.01. 18:59:35

Hááát...izé, no.... Eeegen.... Meglehet nekem is felemásak az érzéseim a művel kapcsolatosan. Visszagondolva, úgyhiszem azért nemsikerült hozni a megszokott formát, mert nem valami ősi story szimbolika rendszere volt az ösvény. Nem volt nagy meglepi. Én is már eljutottam odáig, hogy az evolucio következő lépcsőfoka miatt már nem mi leszünk a csúcsragadozók. Pl. erős kétségeim támadtak, valóban az oroszok manipulálták-e az amcsi elnökválasztást, nemsokkal azután hogy néhány MI megpattant a kínaiaktól és eltünt a darkneten. Na ebből kellett volna könyvet írni!